A 3D nem jött annyira be a tévégyártóknak, az okostévék annál inkább. A fejlődés azonban nem áll meg, így pár éve már az UHD felbontás is (szó szerint) képbe jött, a legfrissebb újdonság pedig a HDR funkció. Röviden elmagyarázzuk, hogy miért jó ez nekünk, felhasználóknak.
HDR-képes tévét először 2014-ben mutattak be, de a gyártók igazából csak a következő évben kezdtek el foglakozni a technológiával. A HDR, csakúgy mint a fényképezőgépeknél és a videokameráknál, a magas dinamikatartományra utal, de a tévéknél a másik oldalról kell megközelíteni a kérdést, hiszen nem a képalkotásé, hanem a megjelenítésé a főszerep.
Ebből adódik, hogy a tévéknél a HDR működése is más kicsit. Amíg a fényképezőgépeknél kettő vagy több fotó készül, és azok összedolgozásából születik meg a magas dinamikatartományú végeredmény, addig a tévéknél a meglévő technológiák tökéletesítésével, de végső soron a már bevált eszközökkel és módszerekkel történik a dinamikatartomány kiterjesztése, ezen keresztül pedig a jobb képminőség elérése. A helyzet ráadásul az, hogy a dinamikatartomány nem növelhető az egekbe, mivel a készülékek fényereje korlátozott – persze igazából nincs is szükség arra, hogy a jelenleginél sokkal fényesebb képet állítsanak elő a készülékek. A HDR segítségével a tévéknél elsősorban abból profitálhatunk, hogy nagyobb színtér lefedettséget, és jobb részletességet kapunk. A vörös még vörösebb, a kék még kékebb lesz, az színátmenetek szebbek, a részletesség pedig jobb lesz. Egy HDR felvételnek a normál verzióhoz képest főleg az az előnye, hogy egyszerre tud a kép nagyon sötét és nagyon világos részein sok részletet visszaadni. Az LCD technológia sajnos nem optimális arra, hogy a HDR-ben rejlő lehetőségeket teljesen kiszolgálja; az OLED már más tészta, hiszen vele egyszerre lehet kiváló feketét és nagyon világos fehéret megjeleníteni.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? A nagyobb színtér lefedettség és nagyobb fényerő alkalmazása miatt a beltéren és kültéren készült felvételek például teljesen más képi világot adhatnak majd vissza, de az olyan jelenetek is szebbek lesznek, amelyeknél sok a sötét és világos „felület” egyszerre. A Golyózápor vagy a Harry Potter két utolsó része bővelkedik ilyen jelenetekben! Fentebb mutattunk két képpárt, amelyeken látszik a HDR (fent) és a normál (lent) felvételek közötti különbség. Természetesen szimulációkról van szó, hogy az is lássa a különbséget, aki nem HDR-képes kijelzőn olvassa ezt a bejegyzést; a fotók a Dolbytól származnak, egészen pontosan a HDR egyik implementációjának, a Dolby Visionnek a bemutató oldaláról.
Mi kell hozzá?
Ahhoz, hogy HDR-ben mozizzunk otthon, kell HDR-képes tévé és HDR tartalom. Meg valamilyen lejátszó, ami akár maga a tévé is lehet, ha mondjuk a Netflixről válogatunk tartalmat. Sajnos a Netflixet (és a mobiltelefonnal/kamerával készített házi felvételeket) leszámítva azt kell mondanunk, hogy a HDR tévézésre még kicsit várni kell, egészen addig, amíg az első nagy dinamikatartományt támogató Blu-ray lemezek megjelennek (amelyek lejátszásához pedig nyilván még HDR-képes Blu-ray lejátszó is kelleni fog). A forgalmazó tervei szerint az év vége felé a címlista százas nagyságrendű lesz, ha ez teljesül, akkor azért már lesz miből válogatni.
Érdekességként említjük meg, hogy a HDR-képes eszközökre HDMI 2.0 csatlakozó kerül, mivel a HDMI 1.4a szabvány limitált sávszélessége miatt a színtárolás 4K-s felbontásnál csak 8 bites lehet; a HDR-hez viszont ennél nagyobb kapacitásra, színenként 10 (vagy akár 12) bitre van szükség. Ezt pedig csak a HDMI 2.0 szabvány megnövelt, 18 Gbps-os sávszélessége képes biztosítani. A megbízható kapcsolathoz kiváló minőségű kábelre is szükség van; érdemes olyan összekötőt választani, amelynél gyártója garantálja, hogy megfelel a HDMI 2.0 szabvány követelményeinek.
